Néhány jel,
hogy tényleg szerelmes vagyok:
- Én, aki
világéletében utált csókolózni, nem tudok betelni ajkának, nyelvének
érintésével. Korábbi kapcsolataimban úgy kellett tőlem kisírni egy-egy
tisztességes csókot, amely számomra inkább minősült kötelező nyálcserének, és
érezhetően nem adtam bele magam. Ellenben az ő csókjai jöhetnek bárhol,
bármikor, bármennyiszer. Sőt, sokszor én magam kezdeményezem, ami aztán végképp
nem sűrűn volt rám jellemző. Ha valaki azt mondta volna nekem néhány hónappal
ezelőtt, hogy lesz egy fiú, akivel fagylaltevés közben is minden további nélkül
forró csókot váltok, vagy akivel hosszú időn át egyhuzamban csatáztatom
ajkaimat, nyelvemet, hát körberöhögtem volna az illetőt. Aztán lám, mégis.
- Én, aki egy
lusta dög vagyok, és imádok sokat-sokáig aludni, mellette minél tovább ébren
szeretnék maradni, hogy minden időt kihasználhassak, amit vele tölthetek. Szinte
félek attól a pillanattól, amikor jön az éjszaka, jön a fokozatos álmosodás,
mert gyűlölöm a tudatot, hogy fogytán az időnk. Egyedül az vigasztal, hogy
alvás közben is szorosan magához ölel, akármelyik oldalamra fordulok, jön
utánam, és el nem enged. Ez csodálatos érzés.
- Én, aki csak
a fejemet csóváltam az olyan közhelyekre, mint a „nem érzem, hol végződik ő, és
hol kezdődöm én”, vagy a „levegőt sem kapok rendesen, amíg nincs a szobában”,
most döbbenten észlelem, hogy mindezeket sorra megtapasztaltam mellette.
Egyszer bent ültünk a nagyszobában anyukámmal, és hármasban beszélgettünk. Úgy
alakult, hogy Ő a szoba egyik végében talált helyet, én meg a másikban. Ment a
beszélgetés, és én azon kaptam magam, hogy szenvedek. Hogy messze van tőlem,
hogy az a néhány méter távolság nekem már sok. Ahogy néztem őt, amint a szoba
másik végében ücsörög, és nagyban taglal valamit anyunak, sajgott utána a
szívem. Szerettem volna hozzábújni, érezni, ahogy oltalmat ad ölelésével. S
amikor ölelkezünk, amolyan igazán forró összegabalyodással, valóban nem érzem a
végünket. Mintha egybeolvadnánk. Van, hogy véletlenül magamat simítom meg
helyette, olyankor kétségbeesett mozdulattal kapok utána, keresve az ő puha
bőrét, általam annyira imádott testét.
- Én, aki egy
önző dög tudok lenni sok esetben, azon kapom magam, hogy őt magam elé helyezve
boldoggá szeretném tenni, bármi áron. A kedvében járnék, akár apróságokkal,
akár nagyobb dolgokkal, de azt szeretném, hogy mosolyogjon, hogy jól érezze
magát, hogy boldog legyen, hogy érezze, valakinek mindennél nagyobb szüksége
van rá, valaki számára Ő jelenti a világot.
