Köd

Sűrű, sötét köd. Alig látok valamit. A világ most csak foltokból, könnyekből és tompa, lüktető fájdalomból áll. Próbálok fényhez jutni, tisztán látni, de egyre inkább eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Sikítani tudnék. Le akarom nyúzni a bőrömet, kiradíroznám magam az Életből.

Sokszor voltam már nehéz helyzetben, de eddig ez a legrosszabb mind közül.

Hangot hallok. Gyengéd, könyörgő hangot.

- Kicsim... édesem, kérlek…

Még mindig alig látok. Kapálózom, kiáltanék, hogy fáj. Hogy bele fogok halni.

Valaki megragadja a két karomat.

- Ne engedd! – hallom Őt megint. – Erős vagy, ki fogsz kerülni innen is. Melletted vagyok.

„Melletted vagyok.” Hányszor, hány embertől hallottam ezt? Kiszabadítom magam, sírva elindulok a lépcsők felé. Egyedül vagyok. Ismét. Kezemmel a falat tapogatom, felfelé lépdelek.

De nem… lépteket hallok, siető lépteket, és egyszer csak utol ér. Elkapja a karomat, elém kerül.

- Komolyan beszélek – szólal meg. Még mindig csak foltokban látom őt, halványan érzékelem. – Én nem hagylak magadra. Bármi történjen. Itt vagyok, hallod?

Zagyválok valamit, s közben tehetetlenül lengetem a karjaimat. Ellökném őt, de képtelen vagyok rá. Hiszen csak segíteni akar… Gyűlölöm magam, hogy ilyesminek teszem ki.

- Figyelj ide – kezei közé fogja könnyáztatta arcomat. – Szeretlek. Érted? Mindennél jobban. És Veled maradok. Ne küldj el, kérlek…

Rábámulok. Látom az arcán a kétségbeesést – ugyanakkor az elszántságot is. Te drága… jobbat érdemelnél nálam, sokkal jobbat. Hogyan is tehetnélek boldoggá, amikor saját magam ellensége vagyok, és kimerít a harcom? Abba kellene hagynom. Fáradt vagyok…

Dőlni kezdek, kimerülten, erőtlenül zuhanok a karjaiba. Érzem, ahogy elkap, erősen megtart, magához szorít. Nyugtatva simogat, becézget.

Elmosódott szavak. Válaszaim is elmosódottak. Már csak az ölelését érzem, az ajkát, ahogy puszilgat, az illatát. Lassanként felszáll a köd, és a helyén a szégyenérzet, a bűntudat marad.

- Sajnálom… - hajtogatom sírva. – Ne haragudj…

- Nem haragszom – leheli a hajamba a választ, miközben el sem enged egy percre sem. Beszél hozzám, nyugtatgat. Felnézek rá, pillantásomat az ő tiszta, csillogó tekintetébe fúrom. Nem akarom őt megmérgezni. Nem akarom bántani önmagammal…Bárcsak változtathatnék, mielőtt késő lenne…