Hozzád

Most él a világ
Most ölellek át
Lelkem felragyog
Boldog vagyok.
Kapaszkodj belém
Vár a hajnalfény
És messze még az éj
Hogy újra itt legyél.

De ha eljössz, minden színesebb
És én elcsitulva térek meg
Hozzád.

E megrészegült szív
Most is téged hív
Most is úgy dobog
Halld meg: itt vagyok!
Nem vagy egymagad
S ha lelked nem szabad
Nálam pihenj meg
Hisz' úgy szeretlek,

Ahogy megszülettél, s létezel
Amiért a lelkem vinném el
Hozzád.

Mennyit vártam Rád!
Hazatértem hát
Így érkeztem meg
Hozzád.

Hiányolsz?

Hiányolsz, édesem?

Vajon most is rám gondolsz?

Arra, ahogyan csókolsz,

S én csókollak szüntelen?

Szomjazlak, kedvesem

Kívánom, hogy itt legyél

Lelkem mindig benned él

Elringatom csendesen.

Indulj hát, várok Rád

Kitárt karom megfeszül

Elégek itt legbelül

Te adsz nekem új csodát.

Talán csak álmodlak

Talán Te is álmodtál

De most végre valóság

Hogy itt vagyunk egymásnak.

Ahol Te megjelensz

Ahol Te megjelensz…

Gyengéd fény öleli

A helyet, az embereket

S ez a fény követi

Minden egyes léptedet.

Te magad vagy

A megtestesült álom

Kit minél többször látok

Annál jobban vágyom.

Ahol Te megjelensz

Felébred a szeretet

Melengető fényben
Fürdeted a lelkeket.

A Veled töltött idő
Színaranyban ragyog

Léteddel a legszebb

Ajándékot adod.

Ahol Te megjelensz…

…Én otthon vagyok.

Amíg szeretsz...

Amíg szeretsz,

Biztonságban vagyok.

Addig semmi baj nem érhet.

Lélekben most is együtt vagyunk

Itt ülsz mellettem

Nézel gyönyörűen

Mosolyogsz édesen.

Felnézek írás közben

Rád nevetek

Csókot dobok feléd

És a szívem őrülten ver

Jelenlétedben
Minden másodpercben.

Visz minket a vonat

Mindegy, hogy merre

Mert amíg szeretsz,

Biztonságban vagyok.
Addig semmi baj nem érhet.

Álmodni

Hanyatt dőlni

Puhán lebegni

Illatodat

Belélegezni

Édes bőrödhöz

Hozzásimulni

Mindeneddel

Betakarózni

Csókjaidban

Felolvadni

Lehunyt szemmel

Viszonozni

Érintéseddel

Együtt álmodni

Légzéseddel

Elbóbiskolni

Suttogásod

Elhallgatni
Erőtlenül

Visszasúgni

Felsóhajtva

Hozzád bújni

Álmodni… álmodni… álmodni.

Búcsúcsók

Ne menj még! Maradj velem! – kiáltanám legszívesebben, valahányszor indulni készülsz. Mert ahányszor csak eltűnsz, hazamész, egyre nehezebben engedlek el, mind jobban belehalok. Értelmetlen kérdések kergetik egymást a fejemben. Miért nem én vagyok neked a „haza”? Miért kell nekünk újra és újra elválnunk? Miért repül el ilyen gyorsan a Veled töltött idő, miért nem lehet belőle több? Miért nem Budapestre születtél?

Nyugtatgatsz, ne aggódjak, nemsokára újra itt leszel. Miért mosolyogsz? Neked nem fáj? Dehogynem, tudom, csak próbálod leplezni… Én nem vagyok ilyen ügyes. Nekem csak odáig terjed a tudományom, hogy amíg még búcsúzkodunk, visszanyelem a könnyeimet.

Felszállsz a vonatra, az ajtóból lehajolsz még egy búcsúcsókért. Aztán még egyért, és még egyért. Mohón tapadok édes ajkaidra, éhesen török utat a nyelvemmel. Addig búcsúzkodunk, amíg be nem csukódik az ajtó. A vonat pedig elindul, megint elrabol tőlem. Integetünk egymásnak, amíg el nem nyel a távolság.

Aztán elfordulok, és végre szabad folyást engedek a könnyeimnek…

Ha azt mondom...

Ha azt mondom, szeretlek

Elhiszed nekem?
Tudod, hogy érted adnám

Egész életem?
Érted sóhajt minden

Lélegzetvételem.

Lehetnék-e jó párod,

Adsz rá esélyt?

Kapok én még erre

Némi reményt?

Mindent odaadnék

Szerelmedért.

Jelek

Néhány jel, hogy tényleg szerelmes vagyok:

- Én, aki világéletében utált csókolózni, nem tudok betelni ajkának, nyelvének érintésével. Korábbi kapcsolataimban úgy kellett tőlem kisírni egy-egy tisztességes csókot, amely számomra inkább minősült kötelező nyálcserének, és érezhetően nem adtam bele magam. Ellenben az ő csókjai jöhetnek bárhol, bármikor, bármennyiszer. Sőt, sokszor én magam kezdeményezem, ami aztán végképp nem sűrűn volt rám jellemző. Ha valaki azt mondta volna nekem néhány hónappal ezelőtt, hogy lesz egy fiú, akivel fagylaltevés közben is minden további nélkül forró csókot váltok, vagy akivel hosszú időn át egyhuzamban csatáztatom ajkaimat, nyelvemet, hát körberöhögtem volna az illetőt. Aztán lám, mégis.

- Én, aki egy lusta dög vagyok, és imádok sokat-sokáig aludni, mellette minél tovább ébren szeretnék maradni, hogy minden időt kihasználhassak, amit vele tölthetek. Szinte félek attól a pillanattól, amikor jön az éjszaka, jön a fokozatos álmosodás, mert gyűlölöm a tudatot, hogy fogytán az időnk. Egyedül az vigasztal, hogy alvás közben is szorosan magához ölel, akármelyik oldalamra fordulok, jön utánam, és el nem enged. Ez csodálatos érzés.

- Én, aki csak a fejemet csóváltam az olyan közhelyekre, mint a „nem érzem, hol végződik ő, és hol kezdődöm én”, vagy a „levegőt sem kapok rendesen, amíg nincs a szobában”, most döbbenten észlelem, hogy mindezeket sorra megtapasztaltam mellette. Egyszer bent ültünk a nagyszobában anyukámmal, és hármasban beszélgettünk. Úgy alakult, hogy Ő a szoba egyik végében talált helyet, én meg a másikban. Ment a beszélgetés, és én azon kaptam magam, hogy szenvedek. Hogy messze van tőlem, hogy az a néhány méter távolság nekem már sok. Ahogy néztem őt, amint a szoba másik végében ücsörög, és nagyban taglal valamit anyunak, sajgott utána a szívem. Szerettem volna hozzábújni, érezni, ahogy oltalmat ad ölelésével. S amikor ölelkezünk, amolyan igazán forró összegabalyodással, valóban nem érzem a végünket. Mintha egybeolvadnánk. Van, hogy véletlenül magamat simítom meg helyette, olyankor kétségbeesett mozdulattal kapok utána, keresve az ő puha bőrét, általam annyira imádott testét.

- Én, aki egy önző dög tudok lenni sok esetben, azon kapom magam, hogy őt magam elé helyezve boldoggá szeretném tenni, bármi áron. A kedvében járnék, akár apróságokkal, akár nagyobb dolgokkal, de azt szeretném, hogy mosolyogjon, hogy jól érezze magát, hogy boldog legyen, hogy érezze, valakinek mindennél nagyobb szüksége van rá, valaki számára Ő jelenti a világot.

Lenyugvó Napként...

Lenyugvó Napként érinted szívemet

Melegíts fényeddel; szárítsd fel könnyemet!

Ne rejtőzz el a felhők sűrűjében!

Mutass nekem utat, merre van az Éden!

Mert hogyha elbújsz, s nem érezlek Téged

Egyre nehezebb és nehezebb az Élet

Hogyha még szeretsz, tarts ki mellettem

Rendületlenül ragyogj felettem!

Köd

Sűrű, sötét köd. Alig látok valamit. A világ most csak foltokból, könnyekből és tompa, lüktető fájdalomból áll. Próbálok fényhez jutni, tisztán látni, de egyre inkább eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Sikítani tudnék. Le akarom nyúzni a bőrömet, kiradíroznám magam az Életből.

Sokszor voltam már nehéz helyzetben, de eddig ez a legrosszabb mind közül.

Hangot hallok. Gyengéd, könyörgő hangot.

- Kicsim... édesem, kérlek…

Még mindig alig látok. Kapálózom, kiáltanék, hogy fáj. Hogy bele fogok halni.

Valaki megragadja a két karomat.

- Ne engedd! – hallom Őt megint. – Erős vagy, ki fogsz kerülni innen is. Melletted vagyok.

„Melletted vagyok.” Hányszor, hány embertől hallottam ezt? Kiszabadítom magam, sírva elindulok a lépcsők felé. Egyedül vagyok. Ismét. Kezemmel a falat tapogatom, felfelé lépdelek.

De nem… lépteket hallok, siető lépteket, és egyszer csak utol ér. Elkapja a karomat, elém kerül.

- Komolyan beszélek – szólal meg. Még mindig csak foltokban látom őt, halványan érzékelem. – Én nem hagylak magadra. Bármi történjen. Itt vagyok, hallod?

Zagyválok valamit, s közben tehetetlenül lengetem a karjaimat. Ellökném őt, de képtelen vagyok rá. Hiszen csak segíteni akar… Gyűlölöm magam, hogy ilyesminek teszem ki.

- Figyelj ide – kezei közé fogja könnyáztatta arcomat. – Szeretlek. Érted? Mindennél jobban. És Veled maradok. Ne küldj el, kérlek…

Rábámulok. Látom az arcán a kétségbeesést – ugyanakkor az elszántságot is. Te drága… jobbat érdemelnél nálam, sokkal jobbat. Hogyan is tehetnélek boldoggá, amikor saját magam ellensége vagyok, és kimerít a harcom? Abba kellene hagynom. Fáradt vagyok…

Dőlni kezdek, kimerülten, erőtlenül zuhanok a karjaiba. Érzem, ahogy elkap, erősen megtart, magához szorít. Nyugtatva simogat, becézget.

Elmosódott szavak. Válaszaim is elmosódottak. Már csak az ölelését érzem, az ajkát, ahogy puszilgat, az illatát. Lassanként felszáll a köd, és a helyén a szégyenérzet, a bűntudat marad.

- Sajnálom… - hajtogatom sírva. – Ne haragudj…

- Nem haragszom – leheli a hajamba a választ, miközben el sem enged egy percre sem. Beszél hozzám, nyugtatgat. Felnézek rá, pillantásomat az ő tiszta, csillogó tekintetébe fúrom. Nem akarom őt megmérgezni. Nem akarom bántani önmagammal…Bárcsak változtathatnék, mielőtt késő lenne…

Álmodom

Álmodom Rólad, Rólad álmodom

Ha láthatlak, megszűnik bánatom.

A lenyugvó nap fényeiben fürdöm

Riadt rémálmaimat már nem űzöm.

Álmodlak Téged, Téged álmodlak

Két lelket, kik a holdfényben táncolnak

Fényük beragyogja a mélykék eget

Erejüket megtörni soha nem lehet.

Álmodom Veled, Veled álmodom
Alvás közben is Te vagy támaszom.

Történetünket újraélem, és

Nincs több fájdalom, nincs több szenvedés.

Álmodom Érted, Érted álmodom

Érted vagyok életben, s kiállom

A sors csapásait, felvértezve Veled

Álmaimmal élek, így vagyok itt Neked.

Még rám sem néztél

Még rám sem néztél

De már

Éreztem az új kezdet

Melegét.

Éreztem, hogy most

Akár

Új élet veheti

Kezdetét.

Nálad volt fél lelkem

Amit

Már olyan régóta

Kerestem.

S valóra is vált

A hit

Mert visszaadtad az

Életem.

Ami jó belőlem hiányzott...

Ami jó belőlem hiányzott

Megtaláltam Benned.

Te adsz nekem türelmet

Édes, tiszta lelked

Enyémbe simulva nyújt

Szépséget, erőt

Te adod az éjben a fényt,

A megtisztult levegőt.

Otthontalan voltam

S Te ajtót nyitottál

Átfázva érkeztem

Meleg ruhát adtál.

Kevés étked megosztottad

Éhező számmal

Elrejtettél, s megküzdöttél

Az engem követő árnnyal.

Most itt vagyok Veled

Nem félek többé.

Hadd szeresselek hát

Örökkön örökké.

Hosszú idő? Dehogy.

Repülnek az évek

De semmi sem számít,

Míg ölelhetlek téged.

Ágról szakadt szívemet...

Ágról szakadt szívemet

Vedd kezedbe, s vigyázd

Porba hullott lényemet

Föld alól is kiásd.

Töröld le a könnyemet

S vele minden hibát

Tarts életben, míg lehet

Tölts be minden hiányt.

Agyonhurcolt testemet

Magad mellé fektesd

Ne emeld meg lelkemet

Fájdalomtól terhes.

Egyszerűen vigyázz rám

Így érjen majd véget

Zord, lidérces éjszakám

S Te legyél az Élet.

Még ha nem is látlak...

Még ha nem is látlak, tudom, hogy itt vagy

Nyugtatva simítod háborgó lelkemet.

Gondoktól terhelt homlokom’ érinti

Súlytalan, gyengéd, mindig féltő kezed.

Párnát nyújtasz, ha elfáradtam

S magaddal feded be fázó lényemet

Ha eltévedek az élet erdejében

Hagyod, hogy kövessem tiszta fényedet.

Még ha nem is látlak, tudom, hogy itt vagy

Érzem vigaszt nyújtó ölelésedet.

Könnyeimet csókokkal szárítod fel

Minden szavad beragyogja életemet.

Hangod, illatod végigkíséri

Boldog-boldogtalan perceimet

Megtartod bennem a lelket, mígnem

Végre újra Veled lehetek.