Búcsúcsók

Ne menj még! Maradj velem! – kiáltanám legszívesebben, valahányszor indulni készülsz. Mert ahányszor csak eltűnsz, hazamész, egyre nehezebben engedlek el, mind jobban belehalok. Értelmetlen kérdések kergetik egymást a fejemben. Miért nem én vagyok neked a „haza”? Miért kell nekünk újra és újra elválnunk? Miért repül el ilyen gyorsan a Veled töltött idő, miért nem lehet belőle több? Miért nem Budapestre születtél?

Nyugtatgatsz, ne aggódjak, nemsokára újra itt leszel. Miért mosolyogsz? Neked nem fáj? Dehogynem, tudom, csak próbálod leplezni… Én nem vagyok ilyen ügyes. Nekem csak odáig terjed a tudományom, hogy amíg még búcsúzkodunk, visszanyelem a könnyeimet.

Felszállsz a vonatra, az ajtóból lehajolsz még egy búcsúcsókért. Aztán még egyért, és még egyért. Mohón tapadok édes ajkaidra, éhesen török utat a nyelvemmel. Addig búcsúzkodunk, amíg be nem csukódik az ajtó. A vonat pedig elindul, megint elrabol tőlem. Integetünk egymásnak, amíg el nem nyel a távolság.

Aztán elfordulok, és végre szabad folyást engedek a könnyeimnek…