Ne menj még!
Maradj velem! – kiáltanám legszívesebben, valahányszor indulni készülsz. Mert
ahányszor csak eltűnsz, hazamész, egyre nehezebben engedlek el, mind jobban
belehalok. Értelmetlen kérdések kergetik egymást a fejemben. Miért nem én
vagyok neked a „haza”? Miért kell nekünk újra és újra elválnunk? Miért repül el
ilyen gyorsan a Veled töltött idő, miért nem lehet belőle több? Miért nem
Budapestre születtél?
Nyugtatgatsz,
ne aggódjak, nemsokára újra itt leszel. Miért mosolyogsz? Neked nem fáj?
Dehogynem, tudom, csak próbálod leplezni… Én nem vagyok ilyen ügyes. Nekem csak
odáig terjed a tudományom, hogy amíg még búcsúzkodunk, visszanyelem a
könnyeimet.
Felszállsz a
vonatra, az ajtóból lehajolsz még egy búcsúcsókért. Aztán még egyért, és még
egyért. Mohón tapadok édes ajkaidra, éhesen török utat a nyelvemmel. Addig
búcsúzkodunk, amíg be nem csukódik az ajtó. A vonat pedig elindul, megint
elrabol tőlem. Integetünk egymásnak, amíg el nem nyel a távolság.
Aztán
elfordulok, és végre szabad folyást engedek a könnyeimnek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése