Sűrű, sötét
köd. Alig látok valamit. A világ most csak foltokból, könnyekből és tompa,
lüktető fájdalomból áll. Próbálok fényhez jutni, tisztán látni, de egyre inkább
eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Sikítani tudnék. Le akarom nyúzni a bőrömet,
kiradíroznám magam az Életből.
Sokszor voltam
már nehéz helyzetben, de eddig ez a legrosszabb mind közül.
Hangot hallok.
Gyengéd, könyörgő hangot.
- Kicsim...
édesem, kérlek…
Még mindig
alig látok. Kapálózom, kiáltanék, hogy fáj. Hogy bele fogok halni.
Valaki megragadja
a két karomat.
- Ne engedd! –
hallom Őt megint. – Erős vagy, ki fogsz kerülni innen is. Melletted vagyok.
„Melletted
vagyok.” Hányszor, hány embertől hallottam ezt? Kiszabadítom magam, sírva
elindulok a lépcsők felé. Egyedül vagyok. Ismét. Kezemmel a falat tapogatom,
felfelé lépdelek.
De nem…
lépteket hallok, siető lépteket, és egyszer csak utol ér. Elkapja a karomat,
elém kerül.
- Komolyan
beszélek – szólal meg. Még mindig csak foltokban látom őt, halványan érzékelem.
– Én nem hagylak magadra. Bármi történjen. Itt vagyok, hallod?
Zagyválok
valamit, s közben tehetetlenül lengetem a karjaimat. Ellökném őt, de képtelen
vagyok rá. Hiszen csak segíteni akar… Gyűlölöm magam, hogy ilyesminek teszem
ki.
- Figyelj ide
– kezei közé fogja könnyáztatta arcomat. – Szeretlek. Érted? Mindennél jobban.
És Veled maradok. Ne küldj el, kérlek…
Rábámulok.
Látom az arcán a kétségbeesést – ugyanakkor az elszántságot is. Te drága…
jobbat érdemelnél nálam, sokkal jobbat. Hogyan is tehetnélek boldoggá, amikor
saját magam ellensége vagyok, és kimerít a harcom? Abba kellene hagynom. Fáradt
vagyok…
Dőlni kezdek,
kimerülten, erőtlenül zuhanok a karjaiba. Érzem, ahogy elkap, erősen megtart,
magához szorít. Nyugtatva simogat, becézget.
Elmosódott
szavak. Válaszaim is elmosódottak. Már csak az ölelését érzem, az ajkát, ahogy
puszilgat, az illatát. Lassanként felszáll a köd, és a helyén a szégyenérzet, a
bűntudat marad.
- Sajnálom… -
hajtogatom sírva. – Ne haragudj…
- Nem
haragszom – leheli a hajamba a választ, miközben el sem enged egy percre sem.
Beszél hozzám, nyugtatgat. Felnézek rá, pillantásomat az ő tiszta, csillogó
tekintetébe fúrom. Nem akarom őt megmérgezni. Nem akarom bántani
önmagammal…Bárcsak változtathatnék, mielőtt késő lenne…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése